Az ember lánya tizenöt évesen már elkezd érdeklődni valamilyen szinten a sminkelés világa iránt. Személyes tapasztalat, hogy úgy mindenki. Akiről eddig nem is lehetett volna gondolni, még az is. Még az is, aki azt vallja, hogy ez egy hülyeség/ erre neki nincs ideje. Biztos, hogy már próbálkozott egy-két dologgal. Én tudom, ugyanis az én környezetemben is vannak erre példák.
És ezzel nincsen is gond.
Amikor olyan tizenegy-két évesen megtaláltam a Youtube bugyrait, minden álmom az volt, hogy én majd sminkelni fogom magam. Próbálkoztam is természetesen, de anyu nem örült ennek, hiszen akkor még igencsak kislány voltam. Volt egy szempillaspirálom meg temérdek mennyiségű ajakápolóm és igyekeztem mindennap észben tartani, hogy kifessem az amúgy abszolút láthatatlan szőkés szempilláimat.
A tudat maga, hogy néhány kortársam nővérétől vagy édesanyjától csent néhány sminkterméket, amikkel otthon játszott, elszomorított. Anyu nem sminkelte és nem is sminkeli magát, így semmi dugi alapozó vagy szájfény nem rejtőzött nálunk.
Ezért hát támogatás hiányában elterveztem, hogy amikor az első adandó alkalom eljön és bizony olyan make-up-okat fogok tolni, hogy sokkal szebb leszek. Persze, nem a drámai hatásra vágytam már akkor sem, de az amúgy is csekély önbizalmamnak, úgy éreztem, hogy jót tett volna egy kis tuning.
7. osztályban nem egészen olyan közegbe kerültem, ahol jó szemmel nézték volna, hogy kibontakozik a sminkelési technikám. Ez persze a publikus verzió. Az igazság az, hogy annyira féltem attól, hogy mások mit fognak majd arról gondolni, hogy én festem magam- sokkal jobban megrémített. Ez így ment 8.-ban is és valahogy akkoriban el is feledkeztem erről a világról. Néha otthon próbálkoztam, de eszem ágában sem lett volna kisminkelve (értsd: korrektor, púder, szempillaspirál) utcára lépni.
8. osztály második félévében azonban belevetettem magam. Megkaptam életem első korrektorát és púderét, aminek annyira örültem, mint majom a farkának (ez vicces szóhasználat volt, nem tudtam magam jobban kifejezni, bár így is elég hülyén hangzott, bocsi). Próbáltam beleépíteni a reggeli rutinom közé, hogy valamit felkenem az arcomra, de igazából ez is csak gyerekded próbálkozás volt. Az eredmény szinte észrevehetetlen maradt. Ahogy telt-múlt az idő sokat változtam. A nyáron akkora önbizalmat sikerült összekaparnom így-úgy, hogy úgy éreztem kell nekem a smink. Bár akkoriban nem nagyon jártam el emberek közé, mégis ha adódott lehetőségem felkentem magamra egy alapsminket, ami miatt sokkal jobban éreztem magam.
A gimnázium első időszaka is csak azt erősítette bennem, hogy nekem szükségem van a sminkelésre. Teljesen a mindennapjaim részévé vált, hogy leüljek reggelente és magamra kenjem a szükséges dolgokat. Aztán jött a következő szenvedélyem, ami megint csak dobott az önbizalmamon.
A színes, feltűnő ajakfestések.
A bordó, a vörös, a nude árnyalatok, a barnák mind-mind az én színes. Ezerszer jobban érzem magam, ha van valami szín a számon. Úgy gondolom, hogy ez az én stílusom. Így kicsit kitűnök a tömegből. Egyesek azt mondják, a hajam is elég, de nekem már tényleg annyira mindennapos, hogy vörös vagyok, hogy ez kevés. Kell valami plusz, ami megadja azt az érzetet minden reggel, mielőtt elindulok és belenézek a tükörbe, hogy oké, ez én vagyok.
A sok pozitív visszajelzés mellett kapom a hideg részét is és egyéb nem túl szép szavakkal illetett engem már nem egy (akár idegen) ember is. Ez néha el tudja venni a kedvem, de már rájöttem, hogy nem kell nekem megfelelnem senkinek. Ha én a legsötétebb rúzzsal a számon érzem magam jól tizenöt éves létemre, akkor úgy.
Nem akarok változtatni mások véleménye miatt, így is eleget finomítok a saját megnyilvánulásaimon, amikor legszívesebben kiabálnék egy-két emberrel.
Azonban smink nélkül is ugyanúgy meg tudok jelenni az emberek előtt. Nyilván szükségem van rá, de ha a helyzet azt kívánja (vagy csak simán elalszok reggel és már nincs időm semmire sem) akkor fel merem vállalni a 100%-ig naturális változatomat is, ami bár nem ad akkora önbizalmat, mégis én vagyok.
A smink nagyon fontossá vált az életemben, ezzel igazán ki tudom fejezni önmagam. Mert bár egyeseknek csak úgy tűnhet, hogy játszok anyu sminkkészletével, ez az enyém és azt csinálok vele, amit csak szeretnék.
Én nem ítélek el senkit és elvárom, hogy mások se ítéljenek el engem azért, ahogyan öltözködöm/kinézek. Felőlem bárki bárhogyan nézhet ki, nem ez fogja befolyásolni őt a szememben.
Nem szeretnék ezzel a bejegyzéssel senkit sem arra sarkallni, hogy sminkelje magát, vagy éppen nem szeretném leszólni azokat az embereket, akik nem sminkelnek. Mindenki maga dönti el, hogy mi a jó neki.
Nekem ez így jó, én jól érzem magam így. Ez vagyok én.
Szerintem nagyon szép lány vagy! Imádom a vörös hajad. Ami pedig a rúzsokat illeti, én is csak most kattantam rájuk, a kedvencem egy élénk, rózsaszínes árnyalatú. Én eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam, de egy negatív kritika sem bátortalanítana el, hiszen nekem ez így jó. :)
VálaszTörlésMindent jót,
Ginny
Köszönöm a támogatást! Tényleg a környezetem nem igazán tekinti ezt a témát mindennaposnak, így vannak kellemetlenségek...
TörlésAz tényleg jó, hogy nem kaptál negatív kritikát:)
Puszi,
Anna